32. fejezet
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
Figyeljetek, egek, hadd szóljak, a föld is hallja meg számnak mondásait!
Esőként szitáljon tanításom, harmatként hulljon mondásom, mint permet a zsenge fűre, záporeső a pázsitra.
Bizony az Úr nevét hirdetem, magasztaljátok Istenünket!
Kőszikla ő, tetteiben tökéletes, mert igazságos minden útja. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő.
Megromlottak, nem fiai már, hitványak; fonák és hamis ez a nemzedék.
Ez a hála az Úr iránt, bolond és esztelen nemzet?! Hisz atyád ő, aki megteremtett, ő alkotott és tett erőssé téged.
Emlékezz az ősidőkre, gondold csak át az előző nemzedékek éveit! Kérdezd meg atyádat, ő majd elbeszéli, a közötted élő véneket, ők majd igazolják:
Mikor a Felséges kiosztotta a népek örökségét, népekre osztva az emberek fiait, mikor kijelölte a nemzetek hazáját, kik annyian vannak, mint Izráel fiai,
akkor az ő népe maradt az Úr része, Jákób lett az ő kimért öröksége.
Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét,
ahogy a sas, röptetve a fészekalját, fiókái fölött repdes, úgy vette őt kiterjesztett szárnyaira, evezőtollán hordozva őt.
Az Úr vezette egymaga, nem volt vele idegen isten.
A föld magaslatain hordozta, a mező termésével etette. Mézzel táplálta a sziklából, olajjal a kősziklából.
A tehenek vaját, juhok tejét bárányok kövérjével, a básáni kosokat és bakokat a búzaliszt legjavával etted, és a szőlő vérét, a színbort ittad.
Meghízott Jesúrún, kirúgott a hámból – elhíztál, kövér vagy, hájat eresztettél! –, és elvetette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját.
Idegen istenekkel tették féltékennyé, utálatosságokkal bosszantották őt.
Szellemeknek áldoztak, nem Istennek; isteneknek, akiket nem ismertek, újaknak, akik nemrég jöttek, akiket még nem féltek atyáitok.
Kőszikláddal, aki nemzett, nem törődtél; elfeledted Istent, aki világra hozott!
Látta ezt az Úr, s haragjában megutálta fiait és lányait,
és ezt mondta: Elrejtem az arcomat előlük, meglátom, mi lesz a végük! Állhatatlan nemzedék ez, fiak, akikben nincsen hűség.
Semmit érő istenekkel tettek féltékennyé, haszontalan bálványokkal bosszantottak engem. Semmit érő néppel teszem én is féltékennyé, bolond nemzettel bosszantom majd őket.
Mert tűz lobban fel haragomtól, perzselve lecsap a holtak hazájáig; megemészti a földet és ami azon termett, felgyújtja a hegyek alapjait.
Elhalmozom őket bajokkal, valamennyi nyilamat kilövöm reájuk,
az éhségtől elgyengülnek, láz emészti őket és keserű halál; vérengző vadakat eresztek rájuk és porban csúszó mérges kígyókat.
Kint fegyver gyilkol, bent meg a rémület: ifjat és szüzet, csecsemőt és vénembert egyaránt.
Szétzúzom őket, gondoltam, emléküket is kitörlöm a halandók közül,
de tartok az ellenség gúnyolódásától, hogy félreértik ellenfeleik, és majd azt mondják: A mi hatalmas kezünk, s nem az Úr művelte ezt.
Milyen tanácstalan ez a nemzet, és milyen értelmetlen!
Ha bölcsek lennének, felismernék, s megértenék, mi lesz a végük.
Hogyan kergethet ezret egy, és hogyan űzhet kettő tízezret? Csak úgy, hogy Kősziklájuk kezükbe adta, az Úr kiszolgáltatta őket.
Mert sziklájuk nem ér fel a mi Kősziklánkkal, ezt ellenségeiknek is el kell ismerniük.
Szőlőjük Sodoma szőlőjéből való és Gomora szőlőhegyéről; szőlőfürtjeik mérgező fürtök, keserűek a szemei.
Kígyóméreg az ő boruk, viperák kegyetlen mérge.
De el van ez rejtve nálam, lepecsételve kincstáramban.
Enyém a bosszú és a megtorlás, amikor megtántorodik lábuk, mert közel van a vesztük napja, és siet már a végzetük.
Bizony, igazságot szolgáltat népének az Úr, és megkönyörül szolgáin, ha látja, hogy ernyedt a kéz, és végét járja apraja-nagyja.
Hol vannak isteneik – mondja – és a szikla, akiben bíztak?
Akik ették áldozataik kövérjét, itták italáldozataik borát, nosza rajta, segítsenek, rejtsenek el benneteket!
Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált, és én adok életet, összezúzok és gyógyítok, nincs, aki kezemből kimentsen.
Kezem az égre emelem, és megesküszöm önmagamra, az örökké élőre:
ha villogó kardom megélesítem, és ítéletre nyújtom ki kezem, bosszút állok ellenfeleimen, és megfizetek gyűlölőimnek.
Nyilaim vérrel részegítem, és kardom hússal lakik jól: elesettek és foglyok vérével, az ellenség vezéreinek fejével.
Dicsérjétek, ti nemzetek, annak a népét, aki megtorolja szolgái vérét, bosszúval fizet ellenfeleinek, de engesztelést szerez népének földjéért!
Mózes pedig odament, és elmondta ezt az éneket az utolsó szóig a nép füle hallatára, Józsuéval, Nún fiával együtt.
Miután Mózes elmondta mindezeket egész Izráel előtt,
így szólt hozzájuk: Szívleljétek meg mindazokat az igéket, amelyekkel ma intelek titeket: fiaitoknak pedig parancsoljátok meg, hogy tartsák meg és teljesítsék ennek a törvénynek valamennyi igéjét!
Mert nem üres beszéd ez a számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet: általa élhettek hosszú ideig azon a földön, amelyre most átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek.
Ugyanezen a napon így beszélt Mózeshez az Úr:
Menj föl ide, az Abárím-hegységbe, a Nebó-hegyre, amely Móáb földjén, Jerikóval szemben van. Tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet Izráel fiainak a birtokába adok!
Azután meghalsz azon a hegyen, amelyre fölmégy, és elődeid mellé kerülsz, ahogyan a testvéred, Áron is meghalt a Hór-hegyen, és elődei mellé került.
Mert Izráel fiaival együtt ti is hűtlenek voltatok hozzám a Kádés melletti Meríbá vizénél, a Cin-pusztában, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai között.
Megláthatod ugyan közelről azt a földet, de nem mehetsz be arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok.
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
English
español
magyar